Hányszor éreztem már ezt a fájdalmat? Sokszor. Nagyon sokszor. Mindig sikerül valami olyat tennem, amivel kiérdemlem. Megint sikerült. Sikerült újra egy hülyeséget csinálnom. Nem akarom magamat mentegetni, de én tényleg nem tudtam. Nem akartam. Igen, tudom... olcsó kifogás: "De én nem is tudtam!". És nem az fáj, hogy dühösnek láttam valakit. Nem, a düh egy múlandó dolog. Igaz, nehezen és sokára, de egyszer vége lesz, eltűnik. De az, hogy valaki csalódott bennem az fáj. Fáj látni, hogy valaki csalódott bennem. Nem tudok a szemébe nézni, még akkor sem, ha tudom, már megbocsájtott. Igen, megbocsjtott, nem haragszik, tudja, hogy nem direkt volt, ugyanakkor bennem még él az, ahogy rámnézett. Az a csalódottság, amit a szemében láttam, még itt lebg előttem. Utálmo ezt.
Hányszor megfogadtam már, hogy mostantól gondolkodni fogok, mielőtt cselekszem? Sokszor. Nagyon Sokszor. És mégis: újra és újra elkövetek egy baklövést. Mindig azt teszem, ami éppen az eszembe jut. Sose gondolkodok.
Tudom, hogy tudnék változtatni, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Én ilyen vagyok. Sajnálom. Akit megbántok, akinek csalódást okozok, mindig hamarabb túllép a dolgokon, mint én. Nekem is sikerülni fog, de egy kis idő kell (tényleg nem sok, talán egy nap). Én nem tudok ilyen könnyen megbocsájtani magamnak, és elfelejteni a dolgokat. Tényleg sajnálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése